Dirké egy sziget kőrisfaligetében élt a mamájával és két nagynénjével. A kis nimfának szép, hosszú aranyhaja volt, ami mindennap húsz centit nőtt, ezért jó üzleti érzékkel erre alapította vállalkozását: aranyhajából készült parókáit az egész szigeten árulták és vásárolták. Ám egyszer csak elérkezett a nap, amikor már mindenkinek volt parókája, aki csak parókát szeretett volna, és az üzlet tönkrement. Dirké mamája és két nagynénje ekkor leültek megvitatni, mi legyen a gyerekkel, és elhatározták, beadják Kirkéhez, a híres boszorkányhoz inasnak. Legyen valami biztos szakma a kezében.

Dirké először zokogott egy sort, mert imádta hosszú aranyhaját fésülgetni, és a levágott hajból parókát készíteni, de aztán belátta, hogy nincs mit tenni. Hétvégén összepakolt, elbúcsúzott a családjától, és felült egy megfelelő irányba tartó szekérre.

A boszorkány a közeli félszigeten álló villában lakott, aminek mind a négy oldalát más-más színűre festették. Az északit enciánkékre, a délit narancssárgára, a keletit almazöldre, a nyugatit valami éktelenül ronda lilára. Kirké kedvelte az élénk színeket, viszont ízlése, sajnos, fikarcnyi se volt. Dirké, miután leszállt a szekérről, gurulós bőröndjét maga után húzva elindult az emelkedő tetején álló házba, és a tömör fából készült kapun bekopogtatott az oroszlánfejes kopogtatóval. Néhány perc múlva kinyílt a tolóablak, és egy papagáj nézett ki rajta. Tökéletesen illett a házhoz, mert a szárnya kék volt, a melle narancsszínű, a feje pedig zöld.

– Mit akarsz?! – rikácsolta a papagáj. – Házalóknak a hátsó ajtón kell kopogniuk.

Dirké a rikácsolástól nem értette tisztán, mit mond, ráadásul a papagájnak volt valami idegen akcentusa is, talán latin-amerikai, ezért csak annyit fogott fel, hogy hátsó ajtó. Odament a hátsó ajtóhoz a ház enciánkék oldalán, és megint kopogott.

Most is a papagáj nyitott ajtót.

– Nos, mit árulsz? – kérdezte. – Az úrnőm a színes kelméket és fonalakat szereti. Vannak színes kelméid
és fonalaid?

– Nincsenek... – kezdte a kislány csodálkozva, de a papagáj közbevágott:

– Akkor jó napot!

Azzal becsapta orra előtt az ajtót.

Dirké igen kitartó kis nimfa volt – kitartás nélkül senki se fogjon üzleti vállalkozásba –, és nem adta fel ilyen könnyen. Ismét bezörgetett.

– Már megint te vagy?

Dirké egyik lábát az ajtórésbe tette, és csak aztán válaszolt:

– Kirkéhez jöttem varázslóinasnak! Engedj be!

– Be vagy jelentve?

– Hát, a nagynéném küldött egy levelet Hermésszel – mondta a kislány bizonytalanul, mert a levelet csak aznap reggel adták oda az istennek, és ha az útközben beugrott az anyjához és a kishúgához teázni, nem biztos, hogy kikézbesítette már.

– Mi ez a ricsaj, Yahua? – szólalt meg ekkor egy mély, fátyolos hang valahonnan a madár háta mögül. – Látogatónk jött?

– Egy kislány, úrnőm! – kiáltott hátra a papagáj.

– Csak nem Dirké? Küldd be!

A levelet valóban nem kapta meg Kirké, de olyan nagyhatalmú boszorkány volt, hogy anélkül is tudott a kis nimfa érkezéséről.

A papagáj kitárta az ajtót, Dirké belépett a fogadóterembe, és elámult, ahogy körbenézett. A rózsaszín, tükörfényesre csiszolt kőpadlón mindenfelé dúsan faragott oszlopok, márványszobrok, és nagy, aranyozott lábú bútorok álltak. A terem hátsó részében lévő emelvényen, cirádás trónszéken ült a szivárványszín köntösű varázslónő, hosszú szipkájú cigarettát szívott, oroszlánok, farkasok hevertek körülötte a földön, és a kezét nyaldosták.

– Szóval, varázslóinas szeretnél lenni – mondta behízelgően a varázslónő, és feltornyozott hajkoronája alól méregette a bőröndjét tartó kislányt.

– Hát, nem annyira – felelte savanyú képpel Dirké -, de a parókaüzletem csődbe jutott, és valamiből meg kell majd élnem.

– Athéné baglyára! – sóhajtott fel Kirké. – Motiváció nélkül hogy tanítsak?

Szenvedő arckifejezéssel megcsóválta a fejét, hiszen köztudott, ha egy gyereket nem érdekli a tananyag, akkor igencsak embert próbáló feladat a tudományt a fejébe tölteni.

– Viszont gyors a felfogásom, és elég szorgalmas vagyok – jelentette ki Dirké öntudatosan, és remélte, hogy ezzel ellensúlyozni tudja a motiváció hiányát.

Így hát megegyeztek, hogy Dirké a tanítás és koszt-kvártély fejében hét éven át szolgálja a varázslónőt.

Reggel hatkor kelt, megetette az oroszlánokat és a farkasokat, majd Yahuával együtt reggelizett, és pincétől padlásig kitakarította a házat – bár ezt már a papagáj nélkül, mert az allergiás volt a porra. Kirké délig baldachinos ágyában heverészett, csak az ebédhez kelt fel, de utána mindjárt vissza is dőlt sziesztázni. Délután aztán megkezdődtek a tanórák.

Dirké hamarosan megtanulta az összes növény nevét és formáját, amire szükség volt a varázsfőzetekhez, plusz egy csomó praktikus varázsigét is. A söprű elbájolása például elég hasznosnak bizonyult, mert míg a söprű egyedül dolgozott, a kislány némi szabad időhöz jutott. Ilyenkor a gyönyörű, szökőkutas belső udvarban sétálgatott, és a paradicsommadarak énekében gyönyörködött.

Kirké szakterülete az emberek állattá változtatása volt. Nem telt sok időbe, hogy Dirké kitalálja: az összes oroszlán és farkas elvarázsolt királyfi és vándor szabólegény, akiket a varázslónő puszta szórakozásból változtatott állattá. (Az adóellenőrökből meg rendszerint paradicsommadarakat csinált.)

A kislány azt hitte, Yahua is ilyen elvarázsolt madár, de amikor merő jólelkűségből megpróbálta visszavarázsolni, a papagáj felháborodottan rikácsolta, hogy ő mindig is papagáj volt, méghozzá az arapapagájok királyának lánya, akit fióka korában rabolt el szülei Amazonas menti fészkéből egy tengerész, majd eladott Kirkének. Hagyja őt békén, legyen szíves, van neki elég baja.

Már két nap híján hét éve szolgált Dirké, amikor a varázslónő szobájában ágyazás közben egy régi kulcsot talált a párna alatt. Ránézésre egyik zárba se illett, hiába is próbálta sorra az ajtókat, egyik zárját se nyitotta. Végül odaért egy kopott kis ajtóhoz, amit még sosem nyitott ki, mert Kirké azt mondta, fölösleges ott takarítania, az csak a lomtár, tele törött varázspálcákkal és kopott aranyozású székekkel. A kulcs a lomtár zárjába illett. Kinyitotta az ajtót. A deszkapadlón egy farkas hevert. Könnyek záporoztak szeméből az előtte lévő lavórba. Ez volt a legszebb farkas, akit Dirké valaha látott, gyönyörű, fekete bundával és borostyánszínű, ámbár kisírt szemmel.

A farkas ránézett, és azt zokogta:

– Ugye, azért jöttél, hogy megments sanyarú helyzetemből?

Dirké azt hitte, már minden farkast és oroszlánt – vagyis királyfit és szabólegényt – ismer a házban. S azok ráadásul nem is tudtak beszélni.

– Büntetésből zárt ide Kirké? – meresztette nagyra a szemét.

– Elhibázta a varázsigét, s ezért a többiekkel ellentétben én nem némultam meg – szólt a farkas, és még mindig potyogtak a könnyei, pedig a lavór már csordultig megtelt. – Bezárt ide, nehogy eláruljam neked, mit szokott tenni a királyfiakkal és vándor szabólegényekkel. Nem tehet róla, de megvan ez a rossz szokása. Egyszerűen megőrül, ha meglát egy királyfit, muszáj neki azonnal farkassá vagy oroszlánná változtatnia. A szabólegényekkel ugyanez a helyzet.

– Nem tudnál valahogy megszökni?

– Hogyan? Egy nap egyszer jön megetetni és a lavórt kiönteni, amikor te úgy tudod, hogy sziesztázik. És sosem felejti el visszazárni az ajtót. De ha te most kiengednél... – és reménykedve rápillantott borostyánszínű szemével.

– Jaj, azt nem lehet – rémült meg a lány. – Tudná, hogy én loptam el a kulcsot, és engem is paradicsommadárrá változtatna. De megpróbálok kitalálni valamit, csak várj türelemmel.

A farkas csüggedten bólintott, és Dirké újra rázárta az ajtót.

Másnap délelőtt, míg a söprű söprögetett, megkereste Yahuát, aki a legjobb barátnője lett az elmúlt hét évben. Egyedül vele tudott beszélgetni, mivel Kirkével csak a tanórák alatt találkozott, és a boszorkány amúgy is annyira fenn hordta az orrát, hogy varázsigéken és latin nyelvű növényneveken kívül mást nem is mondott neki.

Yahua a fejét csóválta.

– Nem tudom, mit tehetnél. Ha kiengeded Lükoszt – mert így hívták az elvarázsolt királyfit -, megjárod. S hidd el, nem az a legrosszabb, ha madárrá változtat.

Dirké megborzongott, és elhitte. Sosem bízott Kirkében, már az elvarázsolt királyfiak és szabólegények se tetszettek neki. Ki tudja, milyen galádságra képes még a gőgös, lelketlen varázslónő! Ám annyira sajnálta Lükoszt – és tetszett is neki -, hogy elhatározta, utánanéz a szakirodalomban, mit lehetne tenni. Rá is bukkant az elvarázsolt királyfiakat visszaváltoztató varázsigére: Kecskerágó, lúdvérc és békaháj! Ne legyen farkas a királyfi soha már!(A farkas tetszés szerint behelyettesíthető.) Kirké boszorkánykonyhájából elemelt néhány varázsszert, például tűz elleni krémet. Az elmúlt években kicsit megtanult a jövőbe látni, és az volt az érzése, hogy még szükségük lehet rá. Ugyanis elhatározta, hogy megszökik, és magával viszi Lükoszt meg az összes többi állatot – vagyis királyfit, szabólegényt és adóellenőrt, mivel indulás előtt még mindegyiket vissza akarta változtatni.

Yahua némi fontolgatás után azt mondta, vele tart, bárhová is menjen. Hiszen ő a legjobb barátnője! Amúgy se szerette volna a rászedett Kirké haragját egyedül viselni.

Másnap reggel a lány bement Lükoszhoz a lomtárba. Ahogy másodszorra is belenézett az elvarázsolt királyfi gyönyörű, de könnyfátylas szemébe, azonnal tudta, hogy csak ő lehet a férje, senki más. Nem volt más vágya, csak hogy megvigasztalja, és Lükosznak ne legyen szüksége az életben többé a lavórra.

Letérdelt mellé a deszkapadlóra.

– Megtaláltam a varázsigét, amivel vissza tudlak varázsolni királyfivá. Utána mindannyian megszökünk innen. De előbb mondd meg igaz lelkedre, tudnál-e szeretni?

– Hiszen máris szeretlek – felelte Lükosz gyengéden, és elálltak a könnyei. – Azonnal beléd szerettem, ahogy benyitottál ide a lomtárba, ahol hét éve egyedül raboskodom.

Dirké ekkor a boldogságtól ragyogva felállt. Elkántálta a visszaváltoztató varázsigét, s a farkasból abban a percben jóképű, fekete hajú királyfi lett. Csak a szeme maradt ugyanolyan borostyánszínű, mint azelőtt. Visszamentek a nagyterembe, és a lány sorban mindenkit visszaváltoztatott emberré. Betette a régi, gurulós bőröndjébe az elemelt varázsszereket, meg néhányat a fontosabb varázskönyvek közül, és uccu neki, felvették a nyúlcipőt. Csak szaladtak, szaladtak lélekszakadva, míg oda nem értek egy útkereszteződéshez. Ott megálltak, és Dirké kiosztotta a tűz elleni kenőcsöt, amivel alaposan bekenték magukat.

Ideje is volt, mert Kirké felébredt és iszonyú haragra gerjedt. Átváltozott lángot fújó, rézpikkelyes sárkánnyá, és utánuk eredt, föléjük repült, óriási lángcsóvát fújt rájuk. „Ettől majd biztosan szénné égnek” – gondolta kárörvendve. De korán örült, mert a varázskenőcs megvédte őket. „Még nincs minden veszve” – gondolta akkor a boszorkány, és kijátszotta leghíresebb varázslatát. Felvett egy marék port a földről, szétszórta, és néhány szót mormolt maga elé. Abban a pillanatban a porból hatalmas vöröshangya sereg lett, az a fajta, amelyik mindent elpusztít, amerre vonul. Kirké intett, és a vöröshangyák bekerítették a menekülőket. Ott álltak mindannyian egy kupacban remegve, akár a kocsonya.

Yahua ekkor Dirké vállára szállt, aki pánikba esetten csak állt.

– Az álomport! – rikácsolta.

Dirké végre magához tért, és a hangyákra szórta a fehér port, azok rögtön el is aludtak tőle, de mivel reszketett a keze, a boszorkányra is jutott belőle. Azon nyomban lefeküdt a földre a hangyák közé, és mély álomba merült.

Volt nagy öröm! Lükosz és Dirké világraszóló esküvőt tartottak. Eljött az egész királyság, bár azokban az időkben a királyságok elég kicsinyek voltak. Dirké egy varázsigével megállította aranyhaja fékezhetetlen növekedését, és szépségszalont nyitott, ami titkos varázsfőzeteinek hála, nagy népszerűségnek örvendett az előkelő hölgyek és az istennők körében. Yahuát szolgálataiért hálából megtették a királyság címerállatának: a nemzeti zászló közepéről lefejtették az összes kétfejű sast, és a helyükre kétfejű papagájt varrtak, hiába protestált a Sasok Szövetsége.

Egyedül Kirké maradt hoppon, de meg is érdemelte. Ezután neki kellett takarítania, s mivel Dirké fekete tintával gondosan kihúzott az ottmaradt varázskönyvekből minden takarítóbűbájt, ez elég sokáig tartott. Ki is gyógyult káros szenvedélyéből, és egész rendes boszorkány lett: ingyen keverte a szerelmi bájitalokat a környékbeli szegény parasztlányoknak, akik sorban beleszerettek az utakat koptató nagyszámú vándor szabólegénybe.