bla

Jó szomszédságban Jó… beszélgetni, megkérdezni: Hogyan lett a fényből kép? és mi A bodzapalota titka? Megmondja a Rozsdatorkú pityer. ÉsMi lenne, ha… a Mesés átváltozásokra gondolva azt mondanánk: Nézzük együtt… Tihanyi Lajos képeit! meg A baziliszkuszt.Vagy Debrecenbe kéne menni, Egy tányér napraforgót nézni: Mennyi sárga!, mondogatni: Én elmentem a vásárba? A kásától a kenyérig haladni, Mózest meghallgatni, tudni, hogy Chip-chip: számítógépek mindenütt vannak, de A tölgy, a füzike és az ember között eligazodni a Szitakötő szótár is segít, és a Volt egyszer egy pocsolya, a Heten a halott ládáján – meg ha azt olvassuk:És akkor… az apáca válaszolt. Akkor Egy null a javunkra.

0-nyito-design_04
0-nyito-design_05
Kép
ÉS AKKOR...
Kámán Balázs

az apáca válaszolt

Emlékszel? Legutóbb A kőszívű ember fiai című Jókai-regény egyik jelenetéről meséltem. Olyan izgalmas pillanatokról, amikor a legkétségbeejtőbb helyzet hirtelen-váratlan jó fordulatot vesz. Az olvasó önkéntelenül is felnevet, és maga elé, sőt, magába képzeli az egészet, vagy magát is bele a jelenetbe.

 

Most megint regényből választottam nekem nagyon kedves – mondanom se kell: hasonlóan izgalmas – részt, de egészen másféle szereplőkkel és helyzettel. Jókai kortársa volt a francia Victor Hugo (ejtsd: viktor ügo) – sokan úgy tartják, ő a legismertebb és legnagyobb hatású francia költő-író; ám ezek a „leg“-ek csak akkor érdekesek, ha tudjuk, milyen hosszú ideig élt távol a hazájától, politikai ükdözöttként. Mert az írókat különösen veszélyezteti, ha kényszerűen kiszakadnak hazájuk szellemi életéből. Hugónak mintha meg se kottyant volna a majd‘ két évtizedes emigráció. Igaz, versben nagyon határozottan azt írja, „Az ember nem élhet kenyér nélkül, de haza nélkül sem“, mégis: sorra születtek ekkoriban a remekművei. A nyomorultak című regényét is az angol fennhatóság alá tartozó szigeten, tengerparti házában írta, ahonnan csupán Franciaország felénézhetett. A történet is Franciaországban játszódik – a 19. század első harmadában.

 

A nyomorultak szereplői valóban „nyomorult“, nehéz életű emberek. A főhős, Jean Valjean (ejtsd: zsan valzsan) nagyon fiatalon kenyérlopás miatt kerül börtönbe, s mert a tengernyi gonoszság és kíméletlenség sem rontja meg, és szabadulása után találkozik igazán jó, segítőkész emberrel, magát is jóvá formálja. Csakhogy az új  élethez új nevet, új külsőt kell választania: Madeleine úr (ejtsd: madlen) lesz hát, hamarosan népszerű polgármester, akihez mérföldekről is ellátogatnak, hogy a tanácsát kérjék. Szinte teljes tisztelet övezi az igazságosságáról és könyörületességéről híres polgármestert, noha senki semmit nem tud származásáról, korábbi sorsáról, és látják, hogy egymagában él. „Szinte“, mondom, mert a város rendőrfelügyelője, a „fenyegető komolyságú“ Javert (ejtsd: zsaver) gyanút fog: a tekintélyes Madeleine-ben felismerni véli az egykori fegyencet, a tolvaj Valjeant. A hosszú regény több évtizeden át kanyargó történetében új meg új helyzetekben próbálja leleplezni és elfogni – nyomoz utána a vidéki városban és később Párizsban. „Mintha örökös figyelő szem lett volna“, írja Hugo – de azt ne hidd, hogy a jóságos Valjeannal szemben Javert a megtestesült gonoszság! Szó sincs róla. Javert is a társadalom számkivetettjeként jött a világra: „börtönben született, egy kártyavetőnőtől, kinek férje gályarab volt“. De Javert a maga adottságait és körülményeit egészen másféleképp használja. Megszállottan vigyáz a társadalom rendjére. Hajthatatlanul teljesíti kötelességét – pontosabban azt, amit kötelességének gondol: nem tűr kihágást, lázadást, semmiféle törvénytelenséget. Nem szenvedheti a hozzá hasonlóan „alacsony“ sorból származókat. Képtelen a megértésre és méltányosságra, így a szegény vagy munkanélküli embereket például eleve veszélyesnek tartja. Az olvasó érzelmei persze végletesek, ez igaz. Mindvégig Valjeannal érzünk, és drukkolunk, hogy megmeneküljön Javerttől.

 

Amikor a szomszédos városkában letartóztatnak egy hozzá külsőleg hasonlító embert azzal, hogy ő a bűnöző Jean Valjean, hősünk elmegy a tárgyalásra, leleplezi magát, végtére is nem tűrheti, hogy valaki helyette bűnhődjön. Javert a megrendítő vallomás után annak rendje és módja szerint le is tartóztatja, hanem Valjean megszökik a fogdából, mert sürgető feladata van: magához venni és felnevelni egy nyomorúságban tengődő gyereket. Széttöri az ablakrácsot, kimászik, és legelőbb a szállására lopakodik, hogy elrendezze ügyeit – tudja, hogy kevés ideje van, de azt is, hogy az ápolónővérként munkálkodó okos és erényes apácára bízhat mindent. Ez az apáca arról híres, hogy soha életében nem hazudott. „Egyetlen pókhálószál, egyetlen porszem se volt a lelkiismerete ablaküvegén“. Javert is fenntartás nélkül tiszteli.

 

Valjean és az apáca pár szót váltanak, amikor meghallják a rendőr lépteit. A szökevény elfújja a mécsest, a falszeglet mögé bújik, az apáca térdre hull és egy gyertya gyenge fénye mellett imádkozik. Olyan nyugodtan, magába merülten imádkozik, hogy a belépő Javert hökkenten visszavonulna, de kötelességtudata ezúttal is felülkerekedik. Tartózkodóan, de határozottan kérdezi hát az igazmondásáról híres nővért: „egyedül van a szobában?“

 

„Rettenetes pillanat következett“ – olvassuk –, de csak egy pillanat, mert az apáca felemeli tekintetét és válaszol: „igen“.

 

Javert még folytatja: „bocsásson meg... de kötelességem... nem látott ma este valakit?... Megszökött, és most keressük... nem látta Jean Valjeant?“

 

Az apáca erre újra válaszol, habozás nélkül, nyugodtan: „nem“. Javert pedig mélyen meghajol előtte és kimegy. A szavak oly döntőek voltak, hogy fel se tűnt neki az eloltott és még füstölgő mécses.

 

Az író ezen a ponton kilép a mesélő szerepéből, és mintha olvasójával együtt megkönnyebbülten sóhajtana és áldaná a „hazugságra“ is képes nővért. Aztán viszi tovább főhősét, vagyis visz bennünket a további kalandokba... Kicsit sajnálom, hogy nem arról az ugyancsak fordulatos és torokszorító jelenetről meséltem, amikor Valjean kimenekíti a nyomorból későbbi nevelt lányát, de hát mindent nem lehet... Nem? Victor Hugo azt írta, A nyomorultakban ő mindent, mindent a világon el akart mondani.

1988 - 2014 Liget Műhely Alapítvány | Impresszum | Hírlevél | Támogatók és Partnerek