De még milyen jó! Jó megosztani örömöt és bánatot, elmondani a mulatságos vagy éppen félelmes kalandokat, a megélteket és a filmen látottakat, a könyvben olvasottakat, meg amit valakitől hallottál, mert neki is jó volt, hogy elmondhatta.

A beszélő általában valakihez vagy valakikhez szól, noha biztosan észrevetted már, hogy akadnak, akik magukban beszélnek, szelíden motyognak vagy hadonászva ordibálnak az utcán. Nem biztos, hogy mindannyian „bolondok“. Sokan élnek manapság úgy, hogy naphosszat nem szólhatnak senkihez – gondolj csak bele, milyen szomorú ez a magány, s mindjárt jobban megérted őket. És talán még többen vannak, akik keserűen úgy érzik, „hiába is beszélnek“, mert amit mondanak, az „falra hányt borsó“ vagy „pusztába kiáltott szó“, és méltatlankodva annyit dohognak, hogy aztán csakugyan igyekeznek a családtagok, a munkatársak meg a szomszédok elhúzódni tőlük. Tudod, ez amolyan végtelenített folyamat: akivel nem szívesen beszélgetnek, az mogorva, nyers, vagy éppen kínosan tolakodó lesz, akkor pedig még kevésbé keresik a társaságát, amitől még nehezebb természetűvé alakul. Hogy mi okozza mindezt? Miért van például szinte minden osztályban vezéregyéniség, akivel sokan akarnak barátkozni, mert mintha körülötte pezsegne az élet – ugyanakkor vannak, akikkel nem beszélget senki? Az ilyesminek többféle, nagyon különböző okai lehetnek, nehéz megtalálni a kiindulópontot, és még nehezebb kizökkenteni valakit a bezártságából, tapintatosan és okosan segíteni rajta.

De beszélgetésről szólva nem tudom elhallgatni – hiszen a „félig mondás“ eleve ártalmas –, vagyis legjobb, ha nyíltan kimondom: szerintem nem mindenkivel jó beszélgetni. Sajnos, nem. Hanem az igazán nagy kérdés eztán következik, s azt már külön-külön kell megkérdezni, kinek-kinek önmagától: „vajon velem jó beszélgetni?“ És miközben válaszolunk magunknak, egy csomó tulajdonságunkkal számot vetünk. Persze akaratlanul is inkább az erényeinket soroljuk: bármikor megnevettetem a családomat, a barátaimat; jól tudok elmesélni megtörtént vagy kitalált kalandokat; a rám bízott titkokat nem szoktam kifecsegni, ezért mondanak el nekem az ismerőseim olyasmit, amiről másnak nem beszélnének... és így tovább. De ha most nem jut eszedbe a legfontosabb, elárulom. Mindenekelőtt arra felelj, megvan-e benned a beszélgetéshez nélkülözhetetlen képesség: figyelsz-e beszélgetőtársaidra?

Hányszor előfordult velem, hogy kisebb-nagyobb társaságban órákon keresztül élvezettel hallgattam valakit, tulajdonképpen jól éreztem magam, s csak később gondoltam arra, hogy ezt mégsem nevezném beszélgetésnek. Megesett, hogy négyen-öten, vagy akár tizen-tizenketten ültünk egy szobában, erről-arról beszélgettünk, de volt közöttünk, aki szinte észrevétlenül magához ragadta a szót, egy idő után szinte egyedül ő beszélt, bohóckodott, mulattatott, kedvesen és emlékezetesen „előadta magát“ – de lehetetlenné tette a további beszélgetést. A beszélgetés ugyanis mindig kölcsönös. Azzal tudsz jól beszélgetni, akit örömmel hallgatsz, és érzed, hogy ő is kíváncsian és örömmel hallgat téged.

Az emberek általában sokat fecserésznek, tereferélnek, társalognak, csevegnek, traccsolnak – nincs is ezzel semmi baj. Kedvetlenítő butaság vagy komolykodás lenézni, hát még elítélni a nem túl elmés locsogást, a dumcsizást – megszólni azt, aki szívesen löki a szöveget, rizsál, vakerol, hadovál... Biztosan te is nagyokat nevettél már olyanokon, akik belefeledkezve nyomták a sódert, közben valósággal megmámorosodtak saját népszerűségüktől, a többiek jókedvétől – de össze ne téveszd a különféle nyelvelést, bablázást, csacsogást vagy a mégoly tehetségesen előadott „magánszámokat“ se a beszélgetéssel! A jó beszélgetés – éppen mert kölcsönös – mindig bensőséges is. Beszélgethetünk vidám témákról meg a gondjainkról, néha egészen köznapi dolgokról, máskor elméleti kérdésekről, bármikor hevesen vitatkozhatunk is – ez mind-mind belefér, sőt, a változatosság, a sokféle hang jellemző is. És kétségtelen: ez a képesség nemcsak a beszélgetésben résztvevőknek jó, hanem a tágabb környezetnek is. Azt hiszem, a beszélgetés jobb emberré tesz. Mit gondolsz, lehetséges például szeretet nélkül beszélgetni? Mindenesetre megegyezhetünk abban, hogy a beszélgetéshez legalább két ember kell.

Emlékszel, először arról írtam, miért jó sírni, aztán meg, hogy miért jó tudni – és megkérdezheted: ugyan tudok-e még valami jót, amit az ember egyedül, magában is tehet. Álmodozhat! – vágom rá gyorsan. És legközelebb arról mesélek, miért volt nekem gyerekkoromban olyan nagyon-nagyon jó álmodozni.