Ez meg miféle óriásbokor itt a rajzodon – avagy óriásfa talán? A belsejében egy ötemeletes ház is elférne… Hogyhogy ez maga a ház? Látom, hogy virágzó bodzabokor, ami összenőtt egy sötétpiros terméseit villogtató vadrózsával… Csak azt nem értem, hogy ez miként lehetséges, hiszen a bodza tavasszal nyílik, a vadrózsa bogyója meg ősszel érik, arról nem is szólva, hogy a sárga tulipánok hogy kerültek rá és a bodzavirág fehér tányérja miért lila… Nem mindenhol, az igaz… Na várj csak, már megvan, már tudom, mi ez! Mégis bodza, de nem ház, hanem mesebeli palota! Eltaláltam? Hogy cifra palota? Nem, nem, legyen csak bodzapalota, amelyben Katáng, a füttyös kedvű, hosszú lábú világvándor félelmetes kalandba keveredett… Mielőtt összeházasodott Iló tündérrel? Igen, ez még akkor történt, réges-régen… Elmeséljem?

Katáng egy szép napon megállt a hegy nyugati lejtőjén  pompázó Bodzapalota előtt, és nem törődve az éppen lebukó nap furcsa vörösével, mélyet szippantott a bodzaszagból, aztán a földig érő ágakat széthajtotta, és bebújt a bokor alá. Mintha belépett volna a kapuján. Már többször elhatározta, hogy megteszi, mert annyi mindent hallott suttogni összevissza a palota uráról, a belsejében tekergő csigalépcsők és más útvesztők, szobák csodás titkairól, táncokról és zenékről, hogy föltámadt a kíváncsisága. Látni, hallani, tudni akarta, mi micsoda, mi van ott belül, mi az igaz, de valahogy mindig elmaradt a látogatás. Ha egyenesen a Bodzapalotába indult is, újra meg újra máshol kötött ki.  Egyszer-egyszer eltévedt, s már az is megfordult a fejében, hogy az egész nem létezik, csak a híre terjed.  

Ahogy fölegyenesedett a bokor belsejében, mindjárt meglátta a csigalépcsőt, bár a lenyugvó naptól vörös homály elég sűrű volt. Nem baj, gondolta Katáng, s csak állt ott, nézelődött, és egy perc sem kellett, hogy ámulva vegye észre, milyen térségbe jutott, mennyire tágas és terjedelmes minden. A lépcső a bodza két vagy három méternél is vastagabb törzse körül tekergett, és nem lehetett látni, hol ér véget, mert a vörös derengés fönn koromfekete sötétségbe olvadt. Ez nem bokor, méricskélt Katáng, hanem óriásfa, bár a hatalmas ágak olyan girbe-gurbán kanyarogtak, süllyedtek és emelkedtek, és úgy kapaszkodtak össze, mint a bozót ágacskái – de százszoros vagy ezerszeres nagyságban. Talán járni is lehet rajtuk. Vagy mászni. Megpróbálja-e, töprengett Katáng, vagy a lépcsőt válassza, amit biztosan azért épített valaki, hogy… De ki? És miért, tényleg, miért?

– Miért álldigálsz olyan bánatosan, jófiú – szólalt meg ekkor a háta mögött egy hang –, eltévedtél talán?

Katáng összerezzent és megfordult. Furcsa meselény állt előtte, bő fekete köpenyben, csizmában, fején széles karimájú kalap. Mosolygott. Inkább vigyorgott.

– Katáng a nevem! – válaszolt világvándorunk udvariasan. – Már régóta szerettem volna megnézni, mi van ennek az óriási bodzabokornak a belsejében.

– Ez nem bokor, jófiú, hanem palota!

A hang megint Katáng háta mögött szólt, és ugyanaz volt, de amikor megint megfordult, egy másik kalapos, hajszálra ugyanolyan állt előtte, és ugyanúgy vigyorgott rá, mint az első.

– Legyen palota, én nem bánom. De ti kik vagytok? Jó népek, remélem!

– Én a Menyétasszony vagyok! – mondta az első.

– Én meg a Menyétember! – bólintott a második, és hozzátette még készségesen:

– Mi vagyunk a kapusok, a mindentudó okosok… Eligazítunk téged! Megmondjuk, mit kell csinálnod!

– Segítünk neked, jófiú! – tódította az első, de Katángnak ez nem tetszett, és a „jófiúzást” is valahogy olyan butának érezte.

– Köszönöm, elboldogulok magam is! – mondta, és elindult a csigalépcső felé.

– Állj! – kiáltottak Menyéték. – Várj! Az a lépcső a palota rettentő Urához visz!  Szétmorzsol, ha így eléje állsz! Előbb ülj be szépen az átalakítóba!

Menyéték utolsó szavára leereszkedett a magasból egy aranyosan világló, zümmögő kalitka.

– Ha oda beülsz, jófiú, úgy átváltozol, hogy a palota része leszel magad is, bármit megtehetsz, járhatsz-kelhetsz szabadon! Tessék, segítünk…

Kinyitották a kalitka ajtaját. Katáng csak pislogott.

– Nem értem! Minek ez nekem?

– Mert ez a belépő ára. Beléptél ide, nem?  Odaülsz, elmondod a varázsszavakat.  Itt ez a rend!

A Menyétasszony pedig már mondta is, szinte dalolta a varázsszavakat: 

– LEMONDOK SZÉPEN, AZÉ AZ ÉRDEM, KI ENGEDELMES, JÓ ALKATRÉSZ LESZ, ÜLHET A SZÉKBEN, LEMONDOK SZÉPEN!

– Nem-nem – ingatta a fejét Katáng. – Ti tréfáltok velem. Eszemben sincs, hogy alkatrész legyek. A kalitkát ki nem állom. Nem ülök bele, nem változom át. Inkább fölmegyek a lépcsőn a palota urához.

– Akkor véged! – sziszegte Menyétember, és nem vigyorgott, a Menyétasszony meg fülig húzta száját:

– Elharapja nyakad az Úr, kiszívja véred, te szerencsétlen! Mit vacakolsz? Csak mondani kell, értsd meg… Nincs kockázat! A szó semmit nem jelent!

Katáng ekkor fölkapott egy jókora husángot, és fölugrott a lépcsőre.

– Nem mondok le, mert nekem jelent…  És fölmegyek! Aki elém áll, annak letöröm a derekát!

És ezzel elindult… Már megtett egy fordulót fölfelé, már Menyétéket sem látta, ahogy visszanézett, mikor eszébe jutott, hogy inkább kereshetne valahol egy kijáratot. Azért, csak azért nem érdemes ezzel a palotahatalmassággal kikezdenie, mert a kapusai felbosszantották. Dacból menjen? De ment. A lépcső egyre keskenyebb lett alatta. Már a végéhez közeledett. Még egy forduló, és belép a legfelső szobába.  Elvékonyodtak, megritkultak körülötte az ágak, és a bodzalevelek közt át-átcsillant a bíborvörös nap, meglegyintette arcát a hűs esti szellő…

A lépcső elfogyott. Nem volt út tovább. Szoba sehol. A Bodzapalota Urának hűlt helyét sem találta Katáng.

„Azt a mindenségit! – mondta félhangosan. – Ezek hazudtak!” De ekkor már villámgyorsan tekergőzött lefelé a csigalépcsőn. Mi lett volna, ha beül a kalitkába és elmondja a varázsszavakat? Ha lemond… Miről is?  Önmagáról talán?  Ennek most utánajár… Ezt most kideríti…  Ez nem titok, hanem csalás. És a nevük is gyanús! Hogy Menyét! Talán bizony olyan vérengzőek, mint a menyétek, pedig emberek. Lehet, hogy a kalitkában neki is kiszívták volna a vérét? Vagy a lényét?  De ha neki, akkor előtte másnak is. Mindennek a kalitka a nyitja.

Visszaért a födszintre. Óvatosan lopakodott a törzs mellett, mert hallotta, hogy Menyéték dühödten marják egymást.

– Mondtam, hogy cukrozd be a kalitkát!

– Ugyan, te idióta! 

– Rosszul csábítottad!

– Rosszul fenyegetted!

– Rájött, hogy ki akarjuk szívni az erejét, azért nem ült a kalitkába! Pedig nekünk éppen egy ilyen ravasz fickó ereje kell!

– Hogyan vehetnénk el tőle,  ha nem ül bele?

– Vigyázz, visszajöhet! Rejtsük el a kalitkát!

Ekkor lépett ki Katáng a törzs mögül. Sejtheted, mi következett. Ripityára törte az aranyosan világlót, Menyéték meg eliszkoltak. De a Bodzapalota ma is virul, bizonyítja a rajzod is, hogy igazat meséltem.