Periklészt ajándékul adta a folyó egy szegény fazekasnak és feleségének. A férfi horgászás közben, a vízen lebegő mosóteknőben pillantotta meg a magára hagyott csecsemőt. Az idősödő párnak nem volt gyereke, ezért nagyon megörültek a folyóisten ajándékának. Az aprócska fiúnak egy nagy ember, Periklész nevét adták, gondolván, névben a sors – hátha nagy ember válik a kis legényből.

A fiúcskának olyan karikalábai voltak, hogy amikor a macska dorombolni az ölébe feküdt, a két combja között mindig leesett a földre. A többi gyerek csúfolta is eleget, s ha fociztak a mezőn, mindig a két görbe lába közé rúgták a labdát, kapunak használva szegényt.

 – Mamikám – kérdezgette Periklész –, ugye, mire felnövök, kiegyenesedik a lábam?

Az anyja ráhagyta, mert gondolta, hátha tényleg kinövi ezt a kis testi hibát a gyerek. Vagy zsoké lesz, akkor meg kifejezetten előnyére válik. Ám Periklészben nem élt semmi érdeklődés se a lovak, se a fazekasmesterség iránt, de az agyagot nagyon szerette. Már totyogó korában imádott a puha agyagban markolászni, s kilencévesen élethű kis szobrokat készített: vágtató kentaurokat, furulyázó faunokat és táncoló nimfákat. Anyja büszke volt a fia tehetségére, fűnek-fának mutogatta a szobrocskákat, de apja csak a fejét csóválta.

– Édes fiam, ebből nem fogsz megélni – mondogatta. – Az emberek nem túl jómódúak errefelé, bögrékre meg tányérokra van szükségük, nem nippekre.

Periklész anyja viszont, amint fia kijárta az iskolát, egy nap tálcára pakolt néhányat a legszebb műveiből, és elvitte Lükosz király színe elé, a trónterembe. Hátha ki tud járni egy ösztöndíjat neki: ne kelljen egész életében örömtelenül a fazekaskorong fölé görnyednie, míg a háta is olyan görbe lesz, akárcsak a lába.

A király érdeklődve nézegette a kis agyagfigurákat.

– Hmm, hmm... Tényleg megérdemel egy ösztöndíjat a gyerek. Írok is egy ajánlást rögtön Athéné istennőnek a Pallasz Akadémiára, hogy vegye fel szobrásztanulónak.

Egy hónap múlva megérkezett az értesítés, hogy Periklész felvételt nyert az iskolába. Nagy volt az öröm, még az apja is megenyhült, aki időközben felvett egy fazekasinast. Boldog volt, hogy a fia olyan sokra viheti, hogy istenek és királyok társaságában forog majd. Az anyja becsomagolt neki a hátizsákba két váltás ruhát, pizsamát, törülközőt, meg néhány szendvicset az útra. Periklész még melléjük tette legújabb szobrát – egy Minótauroszt, amit az apja előző nap égetett ki a kemencében -, és görbe lábán szép reményekkel elindult az új élet felé.

A Pallasz Akadémiához vezető utat tábla jelezte, csakhogy előző nap leverte a vihar, és az útjavító munkások véletlenül fordítva szögelték vissza, ezért a nyíl épp az ellenkező irányba mutatott. Periklész szorgalmasan baktatott, délután egy kereszteződéshez ért, ott letért jobbra, ahogy anyja elmagyarázta. Az út sötét, kerek erdőbe vezetett. Ezt nem említette a mama, de gondolta, hosszú évek teltek el azóta, hogy az asszony erre járt, hátha közben nőtt ki a földből. Egyszer csak észrevett egy vénségesen vén öregasszonyt, aki nagy köteg rőzsét vitt kétrét görnyedve a hátán.

Rögtön odaszaladt hozzá.

– Kedves öreganyám, hadd segítsek. Majd én elviszem a tűzifát a kunyhódig.

– Édes fiam, azt nagyon megköszönném – hálálkodott az anyóka. – Cserében szívesen vendégül látlak vacsorára, s a pajtában megszállhatsz éjszakára.

Az öregasszony megvacsoráztatta a fiút, közben jól kikérdezte. Periklészből dőlt a szó, szívesen elmesélt mindent magáról.

– Aztán most, hogy jóra fordult a sorod, hiányzik-e még valami az életedből, fiam? – kérdezte végül az anyóka, aki igazából sorsistennő volt, méghozzá a legöregebb Moira.

– Csak egy jó barát, öreganyám – sóhajtott Periklész. - Még sosem volt barátom, görbe lábam miatt a focicsapatban is csak kapu lehettem. És hát ki akar barátkozni egy kapuval? Mindenki csak a centerrel meg a jobbszélsővel...

Másnap reggel, miután evett az öregasszony mazsolás zabkásájából, Periklész elköszönt, és indult tovább. Kiért az erdőből, s a réten megpillantott egy átlőtt szárnyú hollót heverni a virágok közt.

– Mentsd meg! – hallott egy hangot.

Mintha a hátizsákból jött volna a hang, de az nem lehet, gondolta, és körbenézett. Senkit se látott. Akkor megint szólt a hang, megint a hátizsákból:

– Mire vársz, pajtikám? Mentsd meg!

Levette a válláról a zsákot és kinyitotta. Kiugrott belőle egy kis bikafejű fickó. Hát nem életre kelt a Minótaurosz szobra?!

– Te élsz? – ámult el a fiú, és szíve nagyot dobbant, mert – ahogy talán minden szobrász – ő is arról álmodozott, hogy művei egyszer életre kelnek.

– A sorsistennők, a Moirák akarata – közölte a kajla szarvú Minótaurosz, és ezzel el is volt intézve a dolog. – Ők küldtek, hogy segítsek neked. Mielőtt odaérsz a Pallasz Akadémiára, még be kell ugranod útközben megváltani egy királylányt az átoktól.

Periklész elfehéredett. Hiszen ő világéletében félt a lányoktól, akik görbe lába miatt mindig csúfolták. Ám nem volt mit tenni, ha egyszer így rendeltetett. Felvette hát a hollót, és kihúzta a nyílvesszőt a szárnyából. A lövés szerencsére nem ért csontot, s ahogy a madár megmozgatta sérült szárnyát, újra felszállt a levegőbe, de hálából még egy arany Rolex karórát pottyantott a fiú tenyerébe, amit nemrég lopott.

Periklész eltette az órát a hátizsákjába, és ment tovább. A Minótaurosz meg futkározott körülötte, annyira örült, hogy már nem mozdulatlan a szobor. Odaértek egy tóhoz. Periklész látott ugyan egy víz színén kapálózó, nagy, fekete pókot, de rá se bagózott, ment tovább.

– Hová, hová, pajtikám? – kiáltott utána a bikafejű emberke. – Hát a jótett hol marad? – mutatott a fuldokló pókra.

Periklész elkeseredetten visszament. Még ez is, pedig hogy utálja a pókokat! Fogott egy jó hosszú faágat, és óvatosan kihalászta a vízből.

A pók kiköpött egy csomó vizet, és bemutatkozott:

– Arakhné a nevem. Nagyon hálás vagyok, hogy megmentettél. Ha szükséged lenne valamikor a segítségemre, csak koppints háromszor a földre, s én nálad leszek.

És elszaladt.

- Arakhné nem közönséges pók ám – magyarázta a Minótaurosz. – Valaha ő is ember volt. Azzal dicsekedett, hogy jobban tud szőni, mint maga Pallasz Athéné, aki feltalálta a szövést. Az istennő haragjában pókká változtatta a lányt.

Periklész ezt nem tartotta túl sportszerű cselekedetnek, de már megtanulta, hogy az istenek és istennők hibáit jobb nem szóvá tenni. A tó másik oldalán zöldellő park közepén egy kastély kecses tornyai emelkedtek. Ott lakott a szüleivel Dia királylány.

A királylány története igen különös. Keresztelőjére elfelejtették meghívni Aphroditét, a szépség istennőjét, aki ezért borzasztóan megsértődött, és megátkozta a szegény kis királylányt a legeslegikszebb lábbal. Ennél csúnyábbat nem tudott elképzelni egy nőn, és azt gondolta, így majd sose talál férjet. A szülők szégyellték az iksz lábat, és igyekeztek takargatni, ahogy csak lehet. Amíg pólyában feküdt a gyerek, nem volt gond, utána meg rendszerint földig érő szoknyákban járatták. Akkor jött a baj, amikor Dia kamaszkorba jutott, mert mindenáron miniszoknyát akart, akár a többi lány. Először észre se vette, hogy az egész udvar rajta nevet, de egyszer véletlenül meghallotta, hogy az egyik apród, aki nagyon tetszett neki, kigúnyolja, és abban a percben megpattant benne valami. Elhatározta, hogy soha nem megy férjhez. A parkban a főkertésszel kialakíttatott bokrokból egy labirintust, annak a szívében építtetett egy pici házat, és abba a házba költözött, hogy senki se gúnyolhassa többé. Az útvesztő bejárata fölé pedig halálos tekintetű, levágott Gorgó-fejet akasztott, ami állandóan fürkészően jobbra-balra nézett, hogy senki ne tudjon észrevétlenül belépni.

Dia szülei kétségbeestek. Hiszen így kihal a dinasztia! Szerették volna megismerni egy szem gyermekük jövőjét, ezért elmentek a jósdába, és megtudták, hogy csak egy ó-lábú fiú találhat utat a labirintus és Dia királylány szívéhez. Erre kihirdették, hogy ó-lábú királyfiak jelentkezését várják – mindeddig egy se jelentkezett.

Amikor Periklész és a Minótaurosz észrevették a kastélyt, beültek a tó partján talált csónakba, és átkeltek a vízen.

– Ott lakik a királylány – mutatott a Minótaurosz a park közepén terpeszkedő útvesztőre.

Ahogy megközelítették a bejáratot, a bikafejű emberke megtorpant...

– Nem tanácsos közelebb mennünk – szólt. – Ha észrevesz minket a rettenetes Gorgófő, azon nyomban szörnyethalunk. Vedd elő a hátizsákból az órát, és állítsd meg.

– Hogyan? – firtatta Periklész, tanácstalanul forgatva a Rolexet. – És miért? – jutott még eszébe.

– Vedd ki az elemet. Ez egy bűvös óra. Ha megáll, az időt is megállítja.

A Gorgófő épp jobbra nézett, így fagyott bele az időbe, ők meg bal oldalt el tudtak menni mellette.

– Most koppints hármat a földre!

Periklész megtette, és máris előttük termett Arakhné.

– Kívánsz valamit?

A fiú segélykérően a barátjára nézett, mert nem jutott eszébe semmi.

– Szükség lenne egy gombolyag fonálra – közölte a pókkal a Minótaurosz, aki mindent tudott útvesztőkről és fonalakról.

Arakhné a potrohából eregetni kezdte a pókfonalat, az elülső két lábával vékony, de erős szállá sodorta, majd takaros kis gombolyagot kerekített belőle. A fiú odakötötte a fonal végét egy ághoz, aztán elindultak befelé. Nyugodtan mehettek az útvesztőben, visszafelé segít  majd kitalálni a fonal.

Eljutottak a labirintus közepéig, ahol a házikó állt.

Beléptek az ajtón.

Dia királylány az ágyában aludt. Az arca igazán gyönyörű volt, ahogy ott szunnyadt. Gesztenyebarna fürtök keretezték, és néhány szeplő bájosan pöttyözte az orrát, Periklész mégis szívesebben állt volna egy alvó sárkány előtt. Ám most az egyszer nem volt szüksége barátja tanácsára. Pontosan tudta, hogyan kell alvó királylányokkal bánni. Összeszedte minden akaraterejét, és végrehajtotta élete legnehezebb feladatát. Legyőzte saját félelmét: megcsókolta a királylányt.

A királylány abban a percben felébredt, és pofon vágta.

– Neveletlen fiú, mit képzelsz magadról?!

– Hát... hát... hát... – hápogta Periklész, mint valami vadkacsa, és hátrálva sajgó arcát tapogatta.

– Egyáltalán, hogy jutottál be a házikómba?

– Az úgy volt... – kezdte magyarázni a fiú, mintha a mamájának magyarázná, hogyan szakította el a ruháját, de Dia közbevágott.

– Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. Távozz!

Ekkor a Minótaurosz leugrott Periklész válláról, a királylány elé lépett, és meghajolt.

– Felség! Engedd, hogy megmagyarázzam.

Dia az alázatos szavaktól megenyhült. Igen, a pórnépnek így kell viselkednie. Nem ám álmában csókolgatni. Felállt az ágyról. Periklész abban a pillanatban meglátta a királylány iksz lábát, a királylány pedig a fiú karikalábát. Rögtön tudták, hogy őket egymásnak teremtették.

Periklész szívéből eltűnt minden lányok iránti irtózás, Dia pedig elfelejtette királyi gőgjét, letérdelt a fiú elé, és azon nyomban megkérte a kezét. (Igen, bármilyen furcsa, ő kérte meg a fiút, de hát mindig is különc királylány volt.) Periklész boldogan igent mondott. Egyrészt mert tetszett neki a lány szeplőssége, másrészt mert sose remélte, hogy görbe lába miatt valaki hozzámegy feleségül. És, valljuk be, egy hangyányit a fele királyság is vonzotta, ami királylányokkal azokban az időkben együtt járt.

A Minótaurosz elégedett volt, hogy sikeres közreműködésével ilyen jól elrendeződtek a dolgok. A pókfonalat felgombolyítva elindultak kifelé az útvesztőből, hogy a királyi pár elé állva beleegyezésüket kérjék a házassághoz. A bejáratnál Periklész rádobta törülközőjét a Gorgó-fejre, belecsavarta és betette a hátizsákba – hátha jó lesz még valamire –, majd újra elindította a kinti időt.

Dia szülei nagyon megörültek, hogy lányuk párra akadt – azt se bánták, hogy Periklész nem királyfi, hanem egyszerű honpolgár. Rögtön áldásukat adták a fiatalokra. Bor és sajt mellett megbeszélték, hogy az esküvőt egyelőre elhalasztják, míg Periklész elvégzi a művészeti iskolát. A jegyespár nemsokára elbúcsúzott egymástól, és a fiú Minótaurosszal a vállán végre rátalált a Pallasz Akadémiához vezető útra.

Periklészből neves szobrász lett, a sziget minden előkelő családjának otthonában akadt egy-két eredeti, életre kelt Periklész-szobor. Miután összeházasodott Diával, az új király (és szobrász) a szüleiért küldetett, és odahozatta őket a kastélyba, hiszen volt hely elég. A királyi párnak két gyereke született, egy fiú meg egy lány – és mindkettejük lába különösen szép formájú volt, úgy ám! A legszolgalelkűbb udvaroncok körében egy időben divatba jött a karikalábú és az ikszlábú járás, ezért a feldühödött Periklésznek végül tiltó rendelettel kellett véget vetnie a hóbortnak.

A Minótaurosz beköltözött a labirintus szívében álló házikóba, odajárt hozzá sakkozni vasárnap délutánonként  az új király. Játék közben meghallgatta barátja bölcs tanácsait, hogy miként kezelje makrancos ám bájos feleségét, akit szíve mélyéből szeretett.

Aphrodité pedig egyszerűen megpukkadt mérgében.