Czóbel Béla műveiben gyönyörködve eljött az ideje, hogy kimondjuk: a 20. századi magyar képzőművészetben ugyanolyan nagyszerű és korszerű művekkel találkozhatunk, mint az irodalomban és a zenében. Miért érdemes ezt kimondani? Mert tapasztalat szerint kevesebben ismerik és élik át értékeit. (Magad is meggyőződhetsz erről, ha megkérdezed ismerőseidet, iskolatársaidat – akár játékos felmérést is készíthetsz: ki hány magyar zeneszerző, író, képzőművész alkotását ismeri!)

De legyen most már szó Czóbel Béláról, előbb életéről és pályafutásáról. 1883-ban született, Nagybányán kezdett tanulmányait Münchenben, Párizsban folytatta. Változatos, elismerésekben is gazdag, hosszú és termékeny életet élt.  Hosszabb időszakokat (tizenöt évet) töltött Franciaországban, élt Hollandiában és Németországban, a második világháború után amolyan kétlaki, Európa-szerte ismert művészként nyaranta Szentendrén, télen Párizsban dolgozott. Tagja volt a huszadik század elején Párizsban fellépő új festészeti irányok egyik leghatásosabb csoportjának, a „vadak”-nak nevezett művészek társaságának. (A „vadak” név arra utal, hogy a csoport tagjai az afrikai és óceániai népek kultúrájához kapcsolódva lázadtak az uralkodó festési módok ellen, és elsősorban a tiszta színek erejét használták alkotásaikban.)
Czóbel 1905-ben részt vett első kiállításukon Párizsban. 1976-ban bekövetkezett halála előtt egy évvel külön múzeuma nyílt Szentendrén.

Festőnk művészete a sokféleség egységével jellemezhető. Sohasem rugaszkodott el a látható valóságtól, a természettől annyira, hogy művein ne legyen felismerhető az ábrázolt táj, személy, város – de a képet mindig alárendelte saját érzéseinek, hangulatainak. Nem tudok elszakadni a természettől –mondta festészetéről már érett korában, és szinte mulatságosan foghatatlan, mégis pontos szavakkal így folytatta: Mindig keresek valamit, ami érdekel, s ha találtam valamit, akkor festek belőle valamit.

Az itt látható “valamik” közül három személy (az egyik ifjúkori önarckép), a negyedik városrészlet. A vadaktörekvései szerint megfestett Szalmakalapos férfi vagy a Berlini utca ugyanazzal a színpompás lazasággal él: a táj és az arc mozgalmas foltokkal, vonalakkal jelenik meg. A színpompa pedig nem öncélú díszítés, mert mélysége és puhasága van, a szétfutó színek összeállnak. A férfi kalapjának sárgájában ingének kékje is ott van – természetesen zöldes árnyalatban. A háttérben lévő táj az azonos színek és az ugyanolyan lendületes ecsetkezelés, a vastagon és foltokban felvitt festék hatására szinte összeolvad az előtérrel, a személlyel: ember és természet egységet alkot. Czóbel magabiztos kolorista (így nevezzük a színek kifejező erejét használó festőket, a color latin szóból, amelynek jelentése: szín.) A Fiú labdával színei erősek (mondhatnánk: hangosak?), és a kép annyira egységes, annyira “labdaszerű”, hogy a két kar, a törzs, a sapka, s persze a fej is, a finoman, már-már  szomorkásan komoly arc (mondhatnánk bohócosnak is?) a gömbölyű labdát idézi. 

A gömbölyűt már a görögök is a legtökéletesebb formának, a szépség gurulós alapjának tartották. Kosztolányi Dezső pedig azt írta versében, hogya játék – tehát nemcsak a labda, hanem minden játék: gömbölyű.