Ma már bárki tarthat akváriumot: könnyen beszerezhetőek az állatok, növények, szakkönyvek. De az 1800-as évek elején még nagy szenzációnak számított, ha valaki hosszabb ideig életben tudott tartani otthonában egy vízi állatot vagy növényt. Olyannyira, hogy még írásban is beszámoltak néhány sikeres történetről. Így maradt fent például egy henger alakú üvegedényben majd 60 évig (1828-1887) életben tartott, Granny nevű tengeri rózsa története. Skót tulajdonosa nem tett mást, mint naponta friss tengervízzel látta el a közeli Atlanti-óceánból, melynek hordását egyik szolgálójára bízta. Granny még a gazdáját is túlélte.

Ennél is érdekesebb néhány Törökországból Londonba került korall története.
A mutatós, gömbölyű üvegtálakba helyezett korallok elhasználódott vizét igen különös módon próbálták felfrissíteni: egy fiatal cselédlány a nyitott ablak előtt mindennap fél órán át az egyik edényből a másikba öntögette a vizet. Az így meglevegőztetett vízben a korallok hosszú évekig eléltek – tulajdonosuk nagy örömére, aki büszkén mutogatta gyűjteményét vendégeinek. Volt, aki úgy gondolta, a halak egészséges tartásához a víz mozgása szükséges. Utánozva az árapályt, dupla rendszert épített, hogy bizonyos időközönként a víz egy része átfolyhasson egyik tartályból a másikba.

De nem ezek voltak az első kísérletek: a díszhaltartás valószínűleg Kínából ered. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ott már a Sung-dinasztia idején, a 10–13. században tenyésztettek aranyhalakat. Sőt, azt is tudjuk, hogy a kínaiak megpróbálták a halakat idomítani: etetéskor síppal csalogatták őket a víz felszínére.

Bár az egész világon elterjedt a halak otthoni tartása, hosszabb ideig ritkán sikerült az állatokat életét megőrizni, mert nem tudták a víz alatti világ természetes körülményeit megteremteni. Amíg nem ismerték a növények és az állatok lélegzésének kapcsolatát, ez nem is sikerülhetett. Az 1840-es években Angliában igen népszerű és akkor még egészen új felfedezés, a mini üvegház segítette a folyamat megértését. A szinte teljesen zárt üvegedénybe helyezett növények napfény hatására kipárologtatott nedvessége este lecsapódott az üveg falán és visszacsöpögött a talajba.

A meghagyott rés biztosította, hogy a levegő friss maradjon, de a nedvesség ne párologjon el. Ebben a zárt világban a növények emberi beavatkozás nélkül sokáig megmaradtak.

Tulajdonképpen ez adta az ötletet, hogy hasonló üvegedényben kipróbálják a növények és halak együttes tartását. Az első edényt patakvízzel töltötték fel, aljára kavicsréteg került, két halat, néhány növényt és csigákat tettek bele.

A halak szén-dioxidot lélegeztek ki, a növények fény hatására zöld sejtjeikben tápanyagot állítottak elő a szén-dioxid megkötésével és oxigén leadásával (ezt nevezzük fotoszintézisnek), tehát biztosították a halak oxigén-ellátását. A halak a csigák petéivel és növényekkel táplálkoztak, a csigák viszont megették az elhalt növényeket és az akvárium falára rakódott algákat, így tisztán tartották a vizet. Sikerült tehát egy zárt térben önfenntartó közösséget teremteni.

Hamarosan megjelentek a tengeri, majd a trópusi akváriumok, s a gondos tulajdonosok olajlámpákkal vagy gázlánggal melegítették a vizet a megfelelő hőmérsékletre. A tengervíz pótlása eleinte körülményes volt, de aztán elterjedt a tengerisó-keverék használata, így édesvízből is tudtak tengervizet készíteni. A 20. század elején a technika fejlődésével az akváriumok tartása még egyszerűbb lett, és az egész világon népszerűvé vált az akvarisztika.