Élt egyszer egy kislány, a nevét bizony már elfelejtettem, vagy éppen soha nem is tudtam, de az is meglehet, hogy most nem akarom elárulni neked. Ment ez a kislány egyszer, ment, mendegélt az utcán. Kemény, hideg tél volt, a kislányt jól beöltöztették, hogy ne fázzon. Ahogy így igyekezne hazafelé, egyszeriben meglát egy kapualjat, a kapualjban egy koldust. A koldusnak piszkosbarna a haja, a szakálla, piszkosbarna a hitvány ruhája. A jeges kövezeten ült, alatta egy szál kartonpapír. A lábán se cipő, se zokni, karmos bütykei úgy meredeztek, mint krumpligumón a dudorok, és egyfolytában csurogtak a könnyei. Nézett véreres szemmel a lánykára vagy talán nem is őrá, csak úgy a semmibe vagy mindenbe, vagy a vakvilágba, és hangtalanul sírt.

A lány torka elszorult, ijedtében futásnak eredt, és meg sem állt hazáig. Otthon egy szót se mert szólni a szüleinek, de álmatlanul forgolódott az ágyban, mindig csak a síró koldust látta maga előtt, és maga is sírt, végigsírta az éjszakát. Másnap reggel édesanyja kérdezte, nem beteg-e, hogy olyan duzzadt a szemhéja, fáradt az arca, de ő nemmel felelt, és iskolába menet alig várta, hogy ahhoz a kapualjhoz érjen. A koldusnak hűlt helye volt, csak az a darab kartonpapír maradt utána... A lány nem tudhatta, hogy hajnaltájban a kapualj kivilágosodott, az öregember felkelt, és ledobálta magáról vedlett gönceit. Kibújt a bőréből is, és egyszeriben felettébb kedves képű kisfiú lett belőle, amilyen gyerekkorában valóban lehetett. Ledobott ruháin egyet tekert, kettőt csavarintott, máris tarisznya szövődött belőlük. Abból a tarisznyából elővett egy üvegcsét, markát a levegőbe tartotta, és megvárta, míg tele lesz a kislány elalvás előtt elsírt könnyeivel. A marék könnyet aztán az üvegcsébe zuhintotta, a csöppek úgy csilingeltek, mint az üvegcserép. Az üvegcse, benne az elixírrel a tarisznyába került, az öregemberből lett kisfiú pedig elindult vándorútra, és ment-ment végtelen.

Élt azonban, s nem is olyan messze, egy kisfiú is. Persze az ő nevére sem emlékszem, lehet, hogy nem is volt neki, de amilyen ravasz vagyok, megeshet, hogy titkolom előled. Ezt a kisfiút egyszer elküldték a sarki pékhez: hozzon a család minden tagjának egy-egy diós vagy mákos kiflit ebéd utánra. Cukrászdába menet látta a kerítéslábazaton ücsörögni a bolond öregasszonyt. Ez a néni folyton a környéket járta, rozsdás kiskocsin húzta maga után kukából túrt kincseit. Nagyon büdös volt, főként eső után, ha megázott, és ijesztően kancsalított. Szája sarkából ruhájára csurgott a nyál. A kisfiú gyorsan elment mellette, a földet vizslatva, nehogy a néni kancsal szemébe kelljen néznie. Mikor aztán visszafelé igyekezett, szatyrában a porcukorral beszórt, ropogós kiflikkel, mi jutott eszébe, mi nem, odaszaladt a szegény bolondhoz, markába nyomta az egyik diós kiflit (a dió volt a kisfiú kedvence), és futott tovább, oda se mert nézni. Otthon jól leszidták, amiért nem bírta kivárni a közös ebédet, és előre bezabálta a süteményt, ő pedig ijedtében nem merte bevallani az igazságot. Elaludni is alig tudott, folyton maga előtt látta a kétfele néző szemgolyókat…

Azt viszont már nem látta, hogy a bolond néni egyszeriben feláll, nekivetkőzik, még a bőrét is ledobja, mint valami táltos vagy kobold, és hirtelenjében takaros kislány lesz belőle, szakasztott mása amannak, akiről a mese elején szóltam. Ruháit egy csomóba gyúrta, ügyesen tarisznyát sikerített belőlük, a kisfiútól kapott diós kiflit pedig belecsúsztatta útravalónak, és nekivágott a világnak. Ment-mendegélt, mígnem egy óriás kapuhoz ért. Akárhogy zörgette, akárhogy döngette, akárhogy lesegetett be a kulcslyukon, nem lelte módját, hogyan juthatna be rajta. Ekkor felbukkant egy fürge öregember, mosolya ráncos, mint egy szattyánbőr erszény szája, ha madzaggal összerántják.

– Sosem jutsz át, te kislány, míg olyan levest nem főzöl nekem, amitől örökre jóllakom.

– Akkor már fordulhatok is vissza. Édesanyám nem tanított főzni se engem, se a húgaimat. Mindig mindent csak odaégettünk, inkább megcsinált ő maga mindent.

– Azért csak próbáld meg... Fő, hogy a zöldségekre hallgass…

A kislány szépszerivel nekilátott a főzésnek. Volt ott minden: hús, krumpli, répa, hagyma, fokhagyma, karalábé, zeller, petrezselyem, fűszerek nagy halomban, s mind mintha okos szemmel nézett volna a lányra. Megpucolt hát egy jó adagot, és elvágott ujját szívogatva találomra feltette főni az ételt nagy fazékban. Mikor elkészült, jött az öregember, belekóstolt, és csak elfintorította pókháló-arcát, amitől az még ráncosabb lett. Másnap is belefogott a lány, de nem járt nagyobb sikerrel. Harmadnap, mikor ismét megvágta a kezét, dühében földhöz csapta a mosolygós darab krumplit, mire az fájdalmasan felkiáltott. A lány csodálkozva emelte fel a földről:

– Hát te tudsz beszélni?

– Persze, hogy tudok, de hisz mondta neked az öregember!

– Tudunk mindannyian – kiabált a többi zöldség –, csak nem figyeltél ránk!

A kislány megint nekilátott főzni.  Óvatosan kibújtatta a zöldségeket héjruháikból, hallgatott a tanácsaikra, úgy aprította, úgy dobálta őket a levesbe, ahogy kérték, azok pedig vígan lubickoltak, és minden ízt kiadtak magukból. Megjött az öreg, asztalhoz ült, megmerte tányérját, és repedezett képe az első kanál után felderült. A kislány izgalomtól piros arcán is szétfutott a mosoly, és mikor az öreg egy rozsdás kulcsot halászott ki zsebéből, s átengedte őt a kapun, ugrándozva ment tovább.

Kisvártatva ismét kapu szegte az útját. Előkerült egy másik bátyó, akinek arcán a ráncok mindegyike mintha még ötöt fialt volna.

– Kulcsot csak akkor kapsz, ha végigmész ezen a palotatermen. A falon sok-sok régi festmény lóg, s te nem mehetsz tovább, míg mindet alaposan meg nem nézed.

– Ó, hát ez semmiség – mondta a kislány, mert szerette a szép képeket.

Hanem furcsa festményeket látott ám: arctalan embereket és szem-száj-orr-fül nélküli állatokat. A kislány először furcsállta, aztán vállat vont, mindegyikre vetett egy pillantást, majd kisétált a teremből. Az öreg már várta:

– No, sikerült?

– Még szép!

– Akkor nézzük meg együtt!… Hohó, hisz egynek sincsen arca!

– Nem is volt!

– Persze, hogy nem, de hiszen ettől próba a próba. Addig nézd a képeket, te kislány, míg szemük, szájuk nem nyílik.

A kislány nekilátott, s nem is gondolta, milyen nehéz lesz. Nem volt elég csak nézni-nézni, inkább végig kellett simítani, szinte szólongatni szemével embert-állatot. És csak akkor kezdett csillogni a festék, kirajzolódni a szemöldök, pirosodni a száj. Már lement a nap és újra felkelt, a kislány pedig halálosan elfáradt. Úgy érezte, egész hátralevő életében látni fogja azokat a szemeket, és azok is őt. Alig vonszolta magát, mikor a bátyó a kapun átengedte.

Egy patakhoz érve vízzel frissítette fel magát. A patak tükrén meglátta a harmadik apó arcát is: ezen már szinte bőr se volt, csak ráncok.

– Kelj fel, kislány! Látod-e a patak közepén azt a kis zsombékot? Tele van apró nyúlfiakkal, még akkor ugrabugráltak át oda, amikor száraz volt a patak medre. Itt az odújuk a mezőn, úszni nem tudnak, anyatej nélkül elpusztulnak. Nem mész innen tovább, míg meg nem tanulod, hogy kell a kicsinyeket öledben féltve hordozgatni.

Küszködött bizony a kislány, kőről kőre lépett, de hamar felismerte, vagy bevizezi a ruháját, vagy a nyulacskákat ejti el. Belegázolt hát a vízbe, a gyors áramlat pedig, hipp-hopp, még a fél saruját is elvitte, hiába turkált utána a nyúlós iszapban. Először csak térdig lett vizes, aztán derékig, végre egy gonosz hullám megpenderítette, alámerítette, épphogy a partra tudta tenni az utolsó nyúlkölyköt. Vizet köpködve, dideregve, hajában hínárral mászott ki a partra, és ballagott tovább.

Ezenközben a kisfiú sem ácsorgott az utcasarkon: ment, mendegélt hetedhét világ ellen. Zárt kapu állta útját csakhamar neki is, aszaltszilva-arcú öreganyó csoszogott elő, s megszólította:

– Gyere, szép legény, foldozd meg a kunyhóm tetejét... Hálából előkerítem neked a kapukulcsot! Van egy halom korhadt deszkám, tele rozsdás, girbegurba szegekkel!

Tanította a kisfiút édesapja barkácsolni, de a púposhátú szegekkel bizony világéletében hadilábon állt. Kiszedni még csak kiszedegette az öreg deszkából valamennyit, de kiegyenesíteni egyet se tudott. Hol erre, hol arra csempültek el, kicsúsztak a kezéből, miközben lila tipliket vert ujjára a kalapáccsal. Fogta is dühében az összes szöget, földhöz csapta, hogy ezerfelé repültek. Hanem lássatok csudát: mint megannyi rozsdás hernyó, egyszeriben mászni kezdtek visszafelé, s egy-két ütéstől szépen kisimultak. Most már megküzdött a meg-megszoruló fűrésszel is, és a gyalulatlan deszkák sorra felheveredtek a tetőgerincre. A kisfiú szálkával teli ujjait harapdálva indult tovább.

A második anyónak már csak akkora arcocskája volt, mint egy aszalt meggyszem. Térült-fordult, s egy könyvtárba vezette a kisfiút, mondván, nem megy tovább, míg minden egyes történetet végig nem olvas. Több se kellett annak a gyereknek, hiszen módfelett szerette a csavaros, régi históriákat. Olvasott éjt nappá téve, ülve-állva, heverészve, nyújtózkodva, még tán fejen állva is – egészen elmarjult belé a dereka. Végtére odaállt a néne elé, ám az csak csóválta a fejét, és a könyvekre mutogatott: látni lehetett, hogy a históriabeli sok-sok ember mintha mind ki akarna szabadulni a lapok szorításából: kiabálnak, öklüket rázzák, kardjukkal hadonásznak. Nekiállt hát a fiú még egyszer, s most fürgén beugrott mindegyik történetbe, karddal serénykedve segítette a derék embereket, elnáspángolt gonoszokat, mentett királykisasszonyokat, kelt át lóháton vagy gyalog folyókon, sivatagokon, havas hegyeken. Szedett tűzifát öregasszonyoknak, szerzett eleséget a szegényeknek, feleséget az öreglegényeknek, szülőt az elárvultaknak, gazdát az elkószált kutyáknak. Halálos kimerülten lépett át a második kapun.

A harmadiknál aztán egy mazsolafejű néne különös kéréssel állt elő:

– Itt ez a terítő, ennél hosszabbat egy bordából sose szőttek. Egymaga befed tíz összetolt lakomaasztalt. Ki kéne vasalnod a faszenes vasalóval, de úgy, hogy éjszaka se gyűrődjön össze.

– Ej, néne, ne tréfálkozzon velem, fiúcska vagyok én, nem leányzó, hogy vasalóval pepecseljek!

– Márpedig magad kell vasaljad a gatyádat, míg asszonyt nem találsz, ideje hát beletanulnod! Láss neki egy-kettő, különben ítéletnapig itt rostokolhatsz – azzal úgy eltűnt, mint egy tyúkoknak behajított mazsolaszem.

Szítogatta hát a parazsat a kisfiú, rakosgatta a vasalóba, törülgette kezét, nehogy összefogja korommal a patyolat szövetet. Mérgelődött is eleget a kialudt tűz, a kihűlt zsarátnok miatt, bele is telt egy nap meg a fél éjszaka, mire úgy-ahogy sima lett a terítő nagy része. Biztatgatta magát, hogy majd holnap bevégzi, azzal lerogyott egy fa tövébe, s elnyomta a buzgóság. Igen ám, de kislányok jöttek éjféltájban, szerfelett jókedvűek, s addig csiklandozták, míg nagy nehezen fel nem tápászkodott. Kergetőztek hajnalig, s a kisfiú észre sem vette, hogy a szépen kivasalt terítőn futkároznak, azt gyűrik, tapodják, tiporják összevissza. Reggelre kelve az öreganyó is csak a fejét csóválta, ő maga is könnyét potyogtatta, amikor meglátta, mit műveltek. Hanem okosabb volt már másnap éjszaka. Amint a kimosott terítő háromnegyedével végzett, lefeküdt, és olyan erősen elgondolkodott, hogy a gondolatokkal sikerült összevarrnia a két szemhéját. Így már aztán csiklandozhatták volna a világ összes pávatollával, semmiképpen fel nem ébred. Reggelre kelve bevégezte a munkát, s ment is tovább, vissza se nézett.

Hogy, hogy nem, egy keresztúthoz ért, ahol embermagas, pontosabban gyerekmagas tükör állott. Belenézett a tükörbe, és a saját arcát látta, de homályosan, elmaszatolva, mintha valaki rálehelt volna az üveglapra. Ruhaujjával törülgetni kezdte a képet, és ahogy törülgette, az arc mindinkább elváltozott. Először megnyúlt, megcsontosodott, elveszítette párnás puhaságát, majd meg is komolyodott, az orr tövében pelyhek, szőrszálak ütköztek ki a bőr alól. A kisfiú csodálkozva nézett végig magán, s hát mit látott: keze-lába hirtelen úgy megnyúlt, hogy inge a könyökéig, nadrágja térdéig ért csupán. Döbbenten bámult a tükörbe, ott azonban már nem a saját arcát látta, hanem valaki másét. Egy lány arca került elő valahonnan, azé a kislányé, aki a mesénkben már szerepelt, csak éppen a tükörrel együtt ő is szépen felcseperedett.

Ezek ketten aztán, ha már így egymásra találtak, bejárták a felhők feletti világot, mint a sas, a föld alattit, mint a vakondok, s a vízmélyit, mint a hal. Idővel kisgyerekük született, nem is egyetlenegy, meg persze nem is százhuszonhárom. Lehet, hogy az egyik te vagy. Így hát az egyből kettő lett, a kettőből három vagy négy vagy több is: a szerelem meggyarapította őket, és valahányszor csak tükörbe néztek, egyre több arc nézett vissza rájuk.