Legutóbb is bajban voltam, mikor A nyomorultak című regényből egyetlen izgalmas-emlékezetes jelenetet akartam választani – csak egyet!, csak egyet!, intettem magam, hisz nem mesélhetem el az egész bonyolult, évtizedeket átfogó történetet –, de képzelheted, milyen nehéz olyan regényből kiemelni egyetlenegy részletet, aminek minden oldalán váratlan fordulatok akadnak. Márpedig a Piszkos Fred, a kapitány ilyen. Ráadásul nemcsak meglepő, egyre izgalmasabb, mondhatni, agyafúrtabb a meséje – de el ne hidd, hogy gyerek meg se érti! –, hanem az egész, sorról sorra, mindvégig őrülten mulatságos is. Szenvedélyes olvasóként pedig elárulhatom, hogy izgalomés nevetés (vagy minden finomkodás nélkül: röhögés) egy könyvben ugyancsak ritkán ötvöződik – ilyen sűrűségben meg kész csoda!

A regény írója, a legendás Rejtő Jenő maga is olyan volt, úgy élt, mint hőseinek többsége. Tetteiről, kalandjairól – például sikertelen színészi pályájáról vagy idegenlégiós megpróbáltatásairól – ő mesélhetne a leghitelesebben. De hiszen mesél is – regényei furcsa-murcsa alakjaival. Itt van mindjárt a kapitány, akit a regény másik főszereplője, az alvilág híres kalandora, Fülig Jimmy (ejtsd: dzsimmi) úgy mutat be, hogy „neki van a világon a legtöbb esze. Fukar, kegyetlen, mogorva... egyedül járja a világot, és mint neve is mutatja, teljesen piszkos„. Igen, Rejtő sok mindent kipróbált – képzelheted, mennyit, ha bokszolt és újságot alapított, kikötőben rakodómunkás volt és sikeres operettek szövegírója. Elragadó figurái megformálásához bizonyára saját tapasztalataiból merített, de abban biztos vagyok, hogy lezüllött emberek körében nem találkozott senkivel, aki olyan szellemesen, frappánsan csűrte-csavarta a szót, mint például Fülig Jimmy. Készségesen elhiszem, hogy a regényben felvonultatott, lopásra-gyilkolásra is kapható emberekben is van jó, legalábbis nem rosszabbak ők, mint a társadalom előkelőségeinek többsége – de a Rejtő-féle humor rendkívüli értelmet és rendkívüli nyelvérzéket kíván. A viccek, a beszólások nyelvi játékok, és bár nevettetnek, keserűségről is árulkodnak: arról, milyen sok az értetlenség, a mellébeszélés, a közhelyes vagy hamis szövegelés.           

Nos, a mi Fülig Jimmynk, akit első látásra-hallásra szívünkbe zárunk, s aki maga is annyira szeret nevetni, hogy vigyorogva folyton fülig húzza a száját (innen a ragadványneve), egy kocsmai verekedés után lép színre. És mindjárt elszegődik a Honolulu-Star nevű luxushajóra – egyszerre pincérnek és fűtőnek. A hajón megismerkedik a Boldogság Szigetek álnéven utazó jövendőbeli királyával, és a húszesztendős főherceg – közönséges halandóhoz talán nem illően – barátságába fogadja az alig pár évvel idősebb Jimmyt. Hirtelen ötletet követve hamarosan ráveszi, hogy cseréljenek ruhát és szerepet. Efféle cseréről már olvashattál regényeket (egyszer ajánlottuk itt a Szitakötőben a Koldus és királyfit). Nos, Rejtő is hasznosította olvasmányélményeit, de nem ám úgy, hogy egyszerűen „átemelt" ezt-azt! Hanem anélkül, hogy akárcsak pillanatra lazítana a történet feszültségén, parodizálja, vagyis gúnyolva, torzított tükörben is megmutatja az irodalomban sűrűn használt eszközöket. A főherceg és Fülig Jimmy például leckét ad egymásnak. A csavargó az alvilág szokásait, a trón várományosa meg az udvar életét meséli – és ámulhatunk: mennyi a lényegi hasonlóság. Amikor Jimmy arról beszél, hogy az alvilágban is vannak alacsony és magas rangú egyének, egy „ügyvéd kollégájára" hivatkozik, mire a herceg csodálkozva kérdezi: „Maga ügyvéd volt?!" „Nem – válaszol Jimmy. – Az ügyvéd volt vizsgálati fogoly. Ő mondta, hogy a társadalom olyan izé... különféle iskolaszerű dologból áll." S lám, a másik rögtön érti: „Osztályokat mondott, nem?"     

Mikor a Honolulu-Star befut Szingapur kikötőjébe, még sejtelmünk sem lehet, ki és miért ölte meg a herceg nevelőjét, miért utazik rejtőzködve a hajón Piszkos Fred, s hogy csakugyan kísértetet lát-e a szállásmester és Jimmy. A fiatalemberek szerepet cserélnek, de persze sem az udvari méltóságok körében, sem az alvilágban nem az eltervezettek szerint történnek az események. Viszont az ilyen-olyan halálos veszedelmek közepette mindketten pompásan helytállnak. Jimmy pertut iszik alattvalóival és nem hajlandó behódolni a hataloméhes régenshercegnek – senkinek sem. A herceg sorsában pedig a legdöntőbb fordulatot az hozza, hogy Piszkos Fred a fiú könyörtelen ellenségének állítja be magát. A félelmetes Nagy Bivaly már fojtogatja, hatalmas markával összeroppantani készül a herceget, aki nagynehezen kinyögi a Jimmytől tanult bűvös nevet: „Piszkos Fredhez jöttem„. Az óriás hústömeg megdermed – „Te ismered... Fredet?" –, de ugyan ki hinne ennek a suhancnak?! És akkor, a legszorongatottabb pillanatban Piszkos Fred belép. Ott áll teljes piszkosságában, és azt mondja: igen, a kölyök ismeri, és úgy kibabrált vele, hogy senki ne merjen hozzá nyúlni, mert ő fogja megölni a gazembert. No, több se kell a Bivalynak: azonnal magához veszi a fiút, védi és ápolja, valósággal dajkálja, annyira tetszik neki, hogy bolondot csinált Fredből. A kapitánynak – jóval később tudjuk meg – ez a trükkje: tudja, hogy ő népszerűtlen és félnek tőle, s ha a fiú halálát akarja, a többiek csak azért is védelmükbe veszik. De vajon miért követi a mogorva kapitány az álruhás álcsavargót? Ne haragudj, de nem lövöm le a poént – ugye, ezt nem is nagyon bánod?  

Ha elolvasod Jimmy naplóbejegyzéseit, biztosan megbocsátod vonakodásomat. Kérlek, gondolj akkor rám! Én már most elképzellek: néha úgy látom, hason fekve olvasol, máskor karosszékben gubbasztasz, de akár így, akár úgy, rázkódsz a nevetéstől, s alig hogy a regény végére jutsz, visszalapozol az elejére:

- Uram! A késemért jöttem!

- Hol hagyta?

- Valami matrózban.

Mit gondolsz, hányszor lehet egy-egy kedvenc részt ismételni, elmesélni a többieknek?