A cirkuszi előadás véget ért. A művészek fáradtan ültek le a tükrök elé, lassú mozdulatokkal mosták arcukról a sminket. Közben beszélgettek, már akik közös öltözőhelyiségben voltak. Például Cavallina, az Igazi Lovarnő (más cirkuszoknak csak műlovarnőre telik) elmondta férjének, a kopasz Guglinak, hogy a lovat körmöltetni kell, különben hamarosan bicegni fog. A ló élvezte a mókázást Cavallinával, de a cirkuszban ez volt az egyetlen állatszám. Holmi idomításról az igazgató hallani sem akart. Valójában az történt, hogy – legtöbb kollégájához hasonlóan – egy ideig az igazgató is azt gondolta, a cirkusz úgy teljes, ha annak porondján lángoló karikán átugráló oroszlánok és tigrisek, két lábon táncoló uszkárok, labdával egyensúlyozó fókák is láthatók. Tudnunk kell, hogy az igazgató maga is fellépett, ő volt a társulat bűvésze. Egyik este, amikor mutatványa végén a cilinderből nyulat húzott elő a fülénél fogva, váratlan dolog történt. Illetve olyan nagyon nem is váratlan, mert ez a cirkusz varázscirkusz volt, itt bármi megeshetett. Tehát a sötétből előlépett egy kétméteres nyúl, és emberi hangon megszólalt:

– Bántod a kisfiamat?!

Azzal hatalmas taslit kevert le a bűvészeti direktornak, aki hosszú percekig csak makogni tudott az ijedségtől és a fájdalomtól. (A közönség tombolt a gyönyörűségtől.) Az igazgató még két napig borogatta nyúltaslitól égő arcát, majd úgy határozott, a cirkuszban nincs helye az állatszámoknak, de még az olyan bűvészmutatványokat sem engedi meg (főként saját magának), amelyekben nyulak vagy galambok szerepelnek. Hanem amikor Cavallina műsorszámát is be akarta tiltani, maga a ló tiltakozott. A direktornak nem hiányzott, hogy a ló vagy a ló nagybátyja esetleg rúgással szerezzen érvényt akaratának, így Cavallina maradt.

Férje, a kopasz Gugli, aki egyébként bohóc volt, megértően bólogatott (mármint arra, hogy a lovat körmöltetni kell), és azt felelte, hogy neki meg gondja van a sprickolóval (amivel a mutatvány során társa arcába fröcsköl), föl kell keresnie a karbantartót. Miután ezeket a tennivalókat megbeszélték, Cavallina megkérdezte, másnap ebédre mit enne szívesebben: tökfőzeléket vagy lecsót? Gugli azt felelte, neki mindegy, mert röstellte volna azt mondani, hogy is-is.

Vazsgyúr, az erőművész is a karbantartókra gondolt, hiszen a súlyzójáról több helyen lepattogzott a fekete festék, ideje kijavítani. De ahhoz neki is ott kell lennie, mert a súlyzót rajta kívül senki emberfia nem képes megmozdítani, hacsak másik cirkusz másik erőművészét nem számítjuk. Hogy a javításra mikor kerüljön sor, az végül homályban maradt, mert Vazsgyúr gondolatai elkalandoztak, mégpedig a kötéltáncosnő felé. A kiváló izompacsirta már régen felfigyelt a nem kevésbé kiváló kötéltáncosnőre, és kár tagadni: a lányka megigézte az erőművészt. Vazsgyúr azon töprengett, hogyan kerülhetne vele közelebbi kapcsolatba. Talán föl lehetne köszönteni a névnapján. Igen ám, de a lányt Magass Levitálának hívták, és Vazsgyúr hiába tette tűvé a naptárt, a Levitála nevet nem találta benne. Végül az az ötlete támadt, hogy virágcsokorral a kezében benyit a lány öltözőjébe azzal, hogy úgy tudja, mostanában van a névnapja, Isten éltesse. Ha csakugyan mostanában van, szerencse. Ha nem, akkor két eset lehetséges. Levitála vagy szívesen fogadja Vazsgyúr közeledését, és akkor teljesen mindegy, mikor van a névnapja, vagy nem fogadja szívesen, akkor meg azért lesz mindegy. Az erőművész egyedül volt az öltözőjében, nem volt kihez szólnia, de gondolatban többször elpróbálta a virágcsokros jelenetet, sőt, azt is elképzelte, milyen lesz, amikor együtt sétálnak az utcán. Talán majd szemerkél az eső, és megmutathatja, milyen szépen csillog az aszfalton a cukrászda kivilágított kirakata. A járókelők meg mosolyognak rajtuk: a nagybajszú, hatalmas emberen és a belekaroló vékonyka, csodaszép lánykán.

Hanem volt ott valaki, akivel senki nem beszélgetett, még képzeletben sem, pedig azt igazán nem nehéz. Fakérginek hívták, és az volt a mutatványa, hogy mindenféle tüzes holmit a szájába vett, vastag tűvel átszúrta a nyelvét vagy az arcát, aztán végigfeküdt egy szöges ágyon. A nézők derekasan megtapsolták, bár a produkció inkább ijesztő volt, mintsem szép vagy izgalmas.

Nemigen lehetett tudni, Fakérgivel miért nem barátkoztak a többiek: nem volt rossz ember vagy különösebben mogorva. Igaz, különösebben nyájas sem. Talán éppen a foga fájt, amikor a cirkuszhoz került, és semmi kedvet nem érzett a beszélgetéshez. A többiek meg nem erőltették. Lehet, hogy másnap ugyanúgy fájt a foga, vagy még jobban, mint előző nap. Még kevesebb kedve volt beszélgetni. A többiek meg az előző napinál is kevésbé erőltették. Harmadnapra Fakérgi elment a fogorvoshoz, aki betömte a beteg fogat, de addigra a többiek már meg sem próbáltak beszélgetni vele. És hát nem lehet mindenkihez egyenként odamenni (vagy összetrombitálni az egész társulatot), hogy „kérem szépen, nekem fájt a fogam, azért nem szóltam senkihez, de higgyék el, nálam barátságosabb és derűsebb embert keresve sem találni”. Nem, ez nem járható út. Ráadásul, az az igazság, hogy Fakérginél azért könnyedén lehetett barátságosabb és derűsebb embert találni.

Hogy miért? Nos, Fakérgi nem volt feltűnően ügyes, ezért esélye sem lehetett, hogy bűvésznek álljon. Túlzottan erősnek sem mondhatjuk: Vazsgyúr súlyzóját nem bírta volna megmozdítani, igaz, azt más sem. Lovagolni nem tudott, s egyébként sem szerette az állatszámokat. (Eleve nem szerette, nyúltasli sem kellett hozzá.) Szédült a magasban, így a kötéltáncról is le kellett mondania. A fájdalmat viszont jól tűrte, leszámítva, amikor éppen a foga fájt, így maradt a szöges ágy.

Az igazsághoz tartozik, hogy Fakérgi különösebben szép sem volt. Csúnya sem, inkább átlagos. Részint mert nem volt különösebben szép, de főleg, mert elhitte,hogy nem szép, nem is próbált párt keresni magának. Pedig titokban tetszett neki Cavallina, de ő már férjnél volt. Titokban tetszett neki Magass Levitála, de tudta, hogy Vazsgyúr is szemet vetett a lányra, márpedig egy erőművésszel nem érdemes összekülönbözni, kivált, ha amúgyjó kolléga. De lehetett volna Cavallina hajadon, felléphetett volna Vazsgyúr a világ másik végén, Fakérgi úgy tudta magáról, hogy nem szép, kár tehát a fáradságért. Így hát minden előadás után fáradtan ült le az öltözőben, fáradtan mosakodott, egyedül öltözött utcai ruhába, egyedül indult haza. Csak néhány kóbor kutya volt a társasága, őket etette esténként, ha fellépése volt.

Úgy festett, most is minden ugyanígy fog történni. Csakhogy az előadás végére eleredt az eső. A legtöbben autójukba pattantak, és nagy fröcskölve elhajtottak. Mások esernyő alá bújtak, úgy indultak el. Csak Fakérgi állt a művészbejáróban. Sem autója, sem ernyője nem volt. Ami azt illeti, egyik sem hiányzott neki. Különben is szeretett megázni. De csak megázni, nem ronggyá ázni, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Egy kedves, vékony hangocska is megerősítette:

– Úgy szakad, mintha dézsából öntenék.

Fitos orrú lányka volt a hangocska gazdája. A cirkusz öltöztetőnője, aki szépen odakészíti, és ha kell, fel is adja a szereplők ruháit. Az igazgatónak a cilindert, Magass Levitálának a tüllszoknyát és a színes ernyőt, Guglinak a hatalmas cipőt és a piros orrot, Vazsgyúrnak a… mit is? Nem, dehogyis a súlyzót, hanem a csíkos trikót, és így tovább, még sorolhatnám. A lányt Picurnak hívták, az igazi nevére már senki nem emlékezett. Nem mintha lenézték volna, de nem is törődtek vele túlságosan. Az ember könnyen megszokja, ha mindig hiba nélkül kiszolgálják. Fakérgi sem törődött vele túlságosan, mert rendszerint egyedül öltözött. Hanem most feltűnt neki. Egy ilyen kedves hangocska és egy ilyen fitos orr így együtt. Ez akár mindennapos is lehetne, Fakérgi mégis úgy gondolta, az ilyesmi ritkaság. A lány várakozón nézett rá, mint aki nemcsak úgy, magának mondott valamit, hanem beszélgetni szeretne. Fakérgi kicsit gondolkozott a válaszon, de nem jutott eszébe annál értelmesebb, mint:

– Dézsából, Picur?

– Dézsából – bólintott a lány.

– Magam is úgy vélem. Van valami dézsaszaga az esőnek. Az összerótt dongák szaga. Meg dézsahangja. Az a tompán kongó – mondta Fakérgi, miközben azon csodálkozott, hogy tud hirtelen ennyi butaságot összehordani. A lány bizonyára mindjárt kineveti.

– Meg dézsaszíne – mondta Picur –, csak azt a sötétben nem látjuk.

Azzal felnevetett, és Fakérgi berozsdált arcizmai is mosolyra húzódtak.

– Van kedvenc színed? – kérdezte a lány.

– Nem tudom, Picur. Még nem gondolkoztam rajta.

– Gondolkozni én sem gondolkoztam rajta. Csak úgy magamtól tudom, hogy…

És elősorolt vagy tizenöt kedvenc színt. Közben az eső csillapodott, már csak csendesen esett. Picur azt mondta, az ilyenben nagyon szeret sétálni, és várakozó arccal nézett Fakérgire. Ő is, felelte amaz, de még meg kell etetnie néhány kóbor kutyát. Majd – kicsit elkésve – megkérdezte, nem baj?e, hogy a lány cipője esetleg beázik. Nem, felelte Picur, mert a cipője elég kicsi. Képzelje el Fakérgi, ha Gugli hatalmas bohóccipője ázna be, na, az milyen volna…

Azzal elindultak a kóbor kutyák útján. Picur belekarolt Fakérgibe, amin az módfelett csodálkozott, mert elfeledkezett róla, hogy mindketten a varázscirkusz dolgozói, ahol minden megtörténhet. Aztán eltűntek a dézsaszínű esőben.