Negyven évet élt mindössze festőnk, és azt is szakadatlan küzdelemben a szegénységgel és a betegséggel  – 1934-ben halt meg Budapesten. Apja asztalos volt Szombathelyen, ezt a mesterséget ő is kitanulta, és a fa formálása már kisgyerekkorában felébresztette alkotásvágyát. Asztalosinasként azonban kényszernek érezte az iparosmunkát, s amikor meghalt anyja, majd apja is kórházba került, menekülni próbált a bezártságból és árvaságból. Hova menjen, mit csináljon? Önkéntes katona lett, az első világháborúban bal karja megsebesült, megbénult (később alig tudta tartani vele a palettát), és végzetes tüdőbajt kapott. 1916-ban hadirokkantként költözött Budapestre, ahol segélyekből és asztalosmunkából tengette életét. Közben esti iskolákban rajzolni, festeni tanult. 1918-ban igazi mestert talált magának Kernstok Károly festőművészben. A Tanácsköztársaság bukása után, amikor kilakoltatták, Bécsbe menekült. Itt találkozott a festészet korszerű törekvéseivel, és három kiegyensúlyozottabb év alatt kialakította saját alkotói módját.  Egyik fő grafikai munkája,12 darabos fametszete központi alakja az 1514-es parasztlázadás vezére, Dózsa György (ezt a művét később 6 rézmetszetben is megformálta) – a sorozat erőteljesen jellemzi a világ megváltoztatására törekvő művészt. 

Nézzük hát képeit, és próbáljuk pár szóval megfogalmazni, mi is az a saját mód! Ezúttal kezdjük a szemrevételezést a mellékleten látható olajjal és temperával készült Vasút mentén című képpel, amely Derkovits leggyönyörűbb művei közé tartozik. A „leg”-ek persze külön nem sokat érnek, és a „gyönyörű” is csak konkrét, valóságos jelentésében mond valamit. Itt nyomban érzékeljük, hogy a főszereplő emberpár a kép alsó részének függőlegesében magába (magányba) zárva létezik, egymásba kapaszkodva mennek, szorosan összetartoznak, de térdtől lefelé már nem látszanak, s mintha süllyednének is lefelé. Ez az érzés főleg az uralkodó vízszintes mozgásból, a hideg sínek és mozdonykerekek, az egész fémes háttér vágtatásából, a hatalmas technikai világ fölényéből, embertől független működéséből adódik. „Az élet lehetőségei suhannak így el ma a munkássorban élő ember mellett” – írta a festő kortárs Dési Huber István az 1942-es kiállítás alkalmából. A kép a két irányt végletesen megfeszíti (az előző Szitakötőben látott Tihanyi Lajos módszeréhez hasonlóan), a terhes nő és párja öltözetén, tartásán, arcvonásain mindennapi egyszerűség látszik, bárkik lehetnek, a szomszéd házból akár, szinte ismerőseinknek tetszenek. A színek és vonalak gyengédsége szeretetet sugall.

Ugyanezt az együttérzést váltja ki belőlünk a Végzés, itt is emberpárt látunk, a pillanat sordöntő, mert a végzést tartalmazó papír a külvilág intézkedését, parancsát tudatja, kilakoltatást vagy büntetést, kényszert. A férfi olvas, a nő a férfi arcáról olvas, a háttérben a köznapi világ díszletei látszanak, a társadalmi rendszer lelketlenségéről mit sem tudó élet újra csak gyengéden megfestett részletei, a derűs-világoskék keretben mutatott sárga külső tér a macskával egyben persze vágykép is. Ez a térbe állított sokrétegűség a Derkovits-képek varázslatos sajátossága.

A kendős nőcímű kép alakja meg a Vasút mentén látható közeli társa, festője ugyanazzal az egyértelmű, sokrétegű gyöngédséggel ábrázolja – talán ez a kifejezés kulcsszó is lehet Derkovitsnál, ami ugye, nem gyöngeséget, hanem erőt jelent, rálátást a világra, és véleményt az adott helyzetről.