Gondoltál már arra, milyen pontos és érzelemmel teli, szinte szenvedélyes magyar szó a „testvér„? Hallod, látod, ugye, hogy két főnév – test és vér – forrt össze? Méghozzá nem is nagyon régen, talán a 17. században; korábbi nyelvemlékeinkben még a két tag között találjuk a mellérendelő „és„-t, mert hogy „egy test és vér„-ről írtak, beszéltek. Honnan tudták volna elődeink, hogy biológiailag, az öröklődést hordozó gének hasonlósága szerint is a legközelebbi rokonunk a testvérünk? De ősidők óta, a világ minden táján érezték, milyen szoros ez a kötés. Éppen ezért féltek annyira a testvér-viszálykodástól. Aki a testvérével kerül szembe – hát még ha gyilkos indulatai támadnak! –, mintha önmagára rontana. A réges-régi szorongásokról tanúskodnak persze a mítoszok. Talán nincs is olyan mitológia, amelyikben ne volna testvérháború. És mindenütt megjelenik – legtöbbször sejtelmes jóslatra fordítva – a tapasztalat, hogy az ember gyakran az iszonyatostól félve rohan az iszonyatosba.

Így lehetett ez Kainnal is, aki megölte a testvérét. Az Ószövetségben roppant szűkszavú a történet leírása. Az első emberpár – Ádám és Éva – fia volt Kain. Az Édenkertből kiűzötteknek aztán újból fiúgyermekük született: Ábel. A testvérek tehát nem ikrek voltak, mint Jákób és Ézsau – emlékszel még, hogyan csapta be haldokló apját Jákób, hogy az elsőszülöttnek járó áldást megszerezze? De miért lett elkeseredett és egyre haragosabb Kain? Voltaképpen nem tudjuk, csak képzelődhetünk. A Bibliában annyi olvasható, hogy a földművelő Kain áldozatát, amit „a föld gyümölcseiből„ válogatott, az Úr nem értékelte, ám a pásztorkodó Ábel bárányok kövérjéből készített áldozata kedvére való volt.

Vajon mit látott, mit érzett és gondolt Kain? Miből következtetett az Úr közömbösségére? Sőt, arra, hogy kivételezik az öccsével? Miért féltékenykedett Ábelra?

Jákób és Ézsau későbbi történetében éppen fordított a helyzet: a kívül-belül finomabb Jákób a földművelő, és a juhaihoz hasonlóan szőrös Ézsau a pásztor. S ha csak percekkel is, de a kisemmizett Ézsau az idősebb. Jákób a vele kivételező anyja utasításait követi, Kain azonban mintha szörnyű magányos volna haragra lobbanása, gyilkossága és bűnhődése idején is. Mintha egyenesen azért ölné meg a testvérét, mert mellőzött és magányos. Talán nem is az Úr, hanem a szülők kivételeztek a kisebb Ábellel, s nem is egyetlen alkalommal, hanem hosszú-hosszú éveken át? Hiszen a gyilkosság idején mindketten felnőtt férfiak. Kain haragos és lobbanékony. Ábelről még ennyit sem tudunk. Elgondolhatjuk szép arcúnak, kedvesnek, jóindulatúnak, képzelhetjük, hogy ő a mindenkori ártatlan áldozat mintája, de végtére lehet alamuszi, fondorlatos bajkeverő, aki csak megjátssza az ártatlanságot. A világirodalomban rengeteget írtak – elbeszélő költeményt és regényt, novellát és színdarabot – erről a gyilkosságról, s ahány író, annyi feltételezés.

Amikor Kain úgy vélte, „az Úr rátekintett Ábelra és áldozatára„, de őrá és az ő áldozatára nem is nézett, „haragra gerjedt, és lehorgasztotta a fejét„. Ezt nyilván észrevette az Úr, mert megkérdezte: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jót cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta„.

Gondolj csak bele, milyen tömény, milyen sokféleképpen értelmezhető ez az egyszerre kérdő és intő megszólalás! Az Úr nem próbálja megnyugtatni Kaint, nem hessenti el féltékenységét – mert alaptalan és nincs is mit elhessenteni? –, inkább próbára teszi, ahogyan a szülőket, Ádámot és Évát az Édenben. És sajnos, Kain is elbukik. A bűn „az ajtó előtt„ és benne magában leselkedett, Kain pedig képtelen volt lebírni. Kihívta hát Ábelt a mezőre, és ott megölte. Nem tudjuk, hogyan. Leütötte? Leszúrta? Verekedtek? Kain sokkal erősebb volt? Alattomosan támadt a mit sem sejtő Ábelra?

A gyilkosság után az Úr kérdésére, hogy „Hol van Ábel, a testvéred?„, Kain furcsán, szinte szemtelenül-gúnyosan válaszolt: „Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?„ De az Úr elől nem bújhatott el. „Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről„. Milyen sokszor idézték, különösen komor történelmi időkben, például háborúk során, ezt a bibliabeli mondatot. Hanem akkor hozzátartozik az ugyancsak furcsa védelmező „megbélyegzés„ is. Mert miután a megátkozott Kaint elűzte vérrel itatott földjéről az Úr, a végképp magányos kóborló kétségbeesetten panaszkodott: „Nagyobb a büntetésem, semhogy elhordozhatnám... el kell rejtőznöm színed elől, bujdosó és kóborló leszek a földön, és meggyilkolhat bárki, aki rám talál„. Úgy látszik, addigra jócskán elszaporodott az ember, méghozzá vad indulatokkal teli népek lakták a Földet, mert rendelkeznie kellett az Úrnak: jelet tett Kain homlokára, de nem azért, hogy könnyen felismerhető legyen: ő az a hírhedt testvérgyilkos, hanem hogy a jel, a „bélyeg„ figyelmeztessen mindenkit: Kain az Úr védelmét élvezi. Vajon a kegyelmét, az irgalmát is?